Holló a hollónak nem, bezzeg nő a nőnek igen. Amíg a pasik szent szövetségbe tömörülnek bármilyen kívülről érkező fenyegetés esetén, addig a gyengébbik nem jeles képviselői egymás legnagyobb kritikusai. Még a barátnők is élvezettel csámcsognak egymás háta mögött az épp nem jelenlévő hölgyemény ruhatáráról vagy magánéleti kisiklásairól. A munkahelyen egy légtérbe összeeresztett tyúkoktól pedig a jó ég mentse meg a férfiakat – olyan, mintha egy parlamenti vitát kereszteznénk a piacok szombat délelőtti hangulatával. A cicusok tehát fújnak egymásra rendületlenül; miért lenne ez alól kivétel a barátnő (vagy feleség) és a férfi anyjának kapcsolata? Pasiként szerelmünk arcszínét a legkönnyebben a következő mondattal tudjuk egy pillanat alatt falfehérről égő vörösre változtatni: „Pont olyan vagy, mint az anyád!”. A garantált hatás nem marad el… mindezt csak azért hoztam fel, mert ha valaki a saját anyjával ennyire nehezen képes kijönni, akkor hogyan várhatnánk el, hogy keblére ölelje a mi mamikánkat? Pedig mi, férfiak, igazán nem értjük, hogy miért baj, ha szeretjük azt, aki felnevelt. Ami a hímeknek a sörhas és a merevedési zavar, az a tündérkéknek a cellulitisz és az esős időjárás („jaj, összeugrott a hajam!”). Vagyis nem kedvelik őket. Így lehet mindkét nem az anyóssal is – végre egy közös pont! Nem állítom, hogy a cikk végére sikerül közelebb hoznom a két női korosztályt egymáshoz, de azt megpróbálom elmagyarázni, hogy miért vonz minket ellenállhatatlan mágnesként a szülői házban megbúvó szobánk.

Meglegyint a költözés szele

A bánat sem érti, de kicsivel azután, hogy valami csoda folytán sikerült összeszednünk egy csajt, az tuti, hogy újdonsült szívünk csücske megpróbálkozik majd elcsábítani minket otthonról. Először csak kerülgeti macsekunk az update 1-es kását, bíztat minket, hogy vigyünk egyre több ruhát hozzá, mi pedig szerelmesen lihegve, üveges tekintettel vonulunk át a tömött hátizsákunkkal. Aztán amikor érzi, hogy megfogott minket, bekeményít, és nagyobb sebességi fokozatba vált. Úrnőnek hiszi magát, aki a következő kérdéssel fordul „alattvalójához”: „És, mikor költözöl el végleg otthonról?”. Szerintem egy párszor már említettem ezeken a hasábokon, hogy a kifogás-gyártó világbajnokságot fixre a férfiak nyernék meg. No, az előbbi kérdő mondat tökéletes alkalmat biztosít a gyakorlásra.

Háborús övezet

Ezzel a nekünk szegezéssel a mi kis drágánk megkezdte a leválasztó hadműveletet. Szeretne minél előbb a teljes irányítása alatt tartani minket; erről van szó, nem másról. A kis naiv azt hiszi, hogy nem látunk át a szitán, de ebben téved. Tudjuk, hogy ezzel csak a kapcsolat egy magasabb szintjére próbál meg felcibálni minket, de ha valamitől, akkor az elkötelezettségtől aztán igazán megremeg a pasik térde. Miért kell ilyen lehetetlen dolgot kívánni tőlünk? Ekkor húzzuk elő a menekülő útvonalakat rejtő térképet néhány olyan válasz formájában, mint például: „szerintem még korai lenne”, vagy „nem férnénk el nálad ketten”; hogy csak kettőt említsek közülük. Érdekes amúgy megfigyelni, hogy míg a nők nagy többsége alig várja, hogy kiröppenhessen a családi fészekből, addig mi teljesen jól elvagyunk az ősökkel. Látjátok, Hölgyek, újabb bizonyíték arra, hogy mennyire kiállhatatlanok tudtok lenni! Igazából fel nem foghatom, miért kell ezt a végleges átcuccolást annyira erőltetni, hiszen egy csomó plusz terhet vesztek így a nyakatokba.

Elsőszámú háziszolga

Mi tartja leginkább otthon a férfit? Őszintén? A kényelem. De szerintem ezt magatoktól is tudjátok. A mesébe illő anyai gondoskodás még a felnőttkorba is elkíséri a felcseperedő kisfiúkat: ahogy felkelünk, vár minket a kivasalt ingünk, és miközben a reggeli kávénkat – amit előre lefőzött a drága mutter – kortyolgatjuk, anyuci szendvicset ken, hogy a kis szemefénye ne éhezzen munka közben. Ha este megtérünk a napi robotból, gőzölgő vacsora vár minket, a szobánk pedig kitakarítva csillog-villog. Na, hogy hangzik? Kedves barátnők! Biztos, hogy ezt mind magatokra vállalnátok? Jól gondoljátok meg… Ezen felül vegyétek azt is számításba, hogy ha összeköltözünk, akkor ellaposodik a viszonyunk. Minden nap ugyanaz az arc, jöhetnek a balhék a lakás minden pontján elhagyott zoknik miatt, amit Ti nem akartok összeszedni, és még sorolhatnám. Hát nem jobb, ha ritkábban tűnünk fel a színen, ezzel mintegy bearanyozva életetek azon szerencsés óráit? Sejtem, mi a véleményetek a nap eme fénypontjáról…

Türelem élettársat terem

Ahhoz, hogy célt érjetek, nem kell mást tennetek, mint türelmesen várni. Tudom, ez sem az erősségetek. A férfi olyan, mint a dinnye: nem lehet siettetni az érési folyamatait. Oké, ritkán hozzá lehet jutni ehhez a gyümölcshöz áprilisban is, de nem ez a jellemző. Ezzel arra akartam célozni, hogy ha hagytok időt nekünk, akkor mi majd szépen magunktól felismerjük, hogy ideje elengedni anyuci kötényét – akit azért változatlanul nagyon, de nagyon fogunk szeretni. Egy idő után ugyanis már zavaró lesz, hogy állandóan pakol a holmink között, hogy semmit nem találunk az asztalunkon, hogy még mindig megkérdezi, mikor jövünk haza, hogy nem állíthatunk be kissé spiccesen egy görbe éjszaka után, stb. Bennünk is megvan a vágy, hogy önállóak legyünk, hogy elszakadjunk az annyira ismerős környezettől, és igazi férfiként álljunk ki az élet hatalmas porondjára. A kérdés már csak az, hogy Ti nők vagytok-e annyira toleránsak, hogy kivárjátok mindezt. Nekünk pedig azt kell eldönteni, hogy akarjuk-e, hogy anyu után az élettársunk vegye át a ruháink között turkáló, programjaink után faggatódzó Hölgy szerepét. Milyen szép is, ha a történelem ismétli önmagát…

Ketten állnak a buszon. Nézik egymást. Ismerjük az aranyszabályt: az egyik férfit akar, a másik pedig nőt. Mozdulni mégsem képes egyik sem. A tünékeny szépség jelez, majd leszáll. Lehet, hogy a férfi életéből most lépett ki a nagy ő? Másik kép. Tánc a szórakozóhelyen, modern szokás szerint külön a lányok, külön a fiúk. Ketten feltűnően méregetik egymást, össze-össze pillantanak. Szólni, közeledni azonban egyik sem mer. A tömegben arrébb sodródnak. Lehet, hogy az igaz szerelmet hagyták elúszni? Kávéház terasza. Aktatáskás úr kevergeti megfontoltan a habos kávéját, miközben tekintete újra és újra elidőz a szemközti asztalnál helyet foglaló csinos Hölgy lábain. A férfi fizet, feláll, és távozik. Hol marad a romantikus filmekben annyiszor látható jelenet, a szalvétára felírt, rejtetten odacsempészett telefonszám? Ó, ébresztő! A felvázolt helyzetek talán némileg túloznak, de minden túldíszítettségük ellenére az igazság egy része ott lapulhat a felszínük alatt. Ezért lehet annyi egyedülálló férfi és nő, mert amíg elbíbelődünk azon, hogy ki kezdeményezzen, addigra elillan a pillanat mágiája, és a szerelem parazsa máshol kap tűzre. A pasik a jelre várnak (most felejtsük el azokat, akik pofátlanul bárkire rányomulnak), a nők pedig úgy vannak vele: hódítsa meg őket a férfi, az a dolga. De manapság is leoszthatók még így a szerepek?

Bizonyíték, és nem ígéret

Hölgyek, nincs kétségem afelől, hogy többségetek még mindig azt szereti, ha a lovag rózsával a szájában kipattan a merdzsójából, kardjával ártalmatlanná teszi a gonosz varázslót és a mogorva közös képviselőt, majd mézédes szavak kíséretében megszökteti a királylányt a belvárosi bérház tetőteréből. Kissé modern mese, de szép. Nincs is ezzel baj abban az esetben, ha a lovag már látja messziről a hercegnője fehér zsebkendőjét – ami lehet akár egy bátorító sms, egy váratlan telefon, egy kedvesen megírt levél, vagy egy apró mozdulat, amiből érezzük: figyeltek ránk, kezdünk fontosak lenni nektek. Szóval hódítunk mi ezerrel, néha még túlzásba is visszük, csak lássuk, hogy erőfeszítéseink nem hiábavalók. Az agyafúrt virágszálak mindezt úgy intézik, hogy elhitetik velünk: mi bűvöltük el őket teljesen, a siker csakis a mi érdemünk. Tehát a nő csak visszafogottan lép, és hagyja, hogy jó értelemben véve leigázzák. Viszont a feltüzelés semmi esetre se kezdődjön azzal, hogy „jaj, de aranyos vagy”, mert ez a legtöbb férfi számára egyenlő a „havernak jó leszel, de semmi több” kilátás felvázolásával. A legjobb az, ha Ti is tesztek az ügy előremozdítása érdekében. Legalább egy kicsit.

Kellesz, és meg is szerezlek!

Ez bizony vagány hozzáállás, leány a talpán, aki a megkövült beidegződéseket feledve nyílt lapokkal játszik, vagyis világosan a pasi értésére adja, hogy nem lenne ellenére, ha ők ketten egyek lennének. Ez szólhat egy éjszakára is, de a szerződés akár hosszabb időtartamra is megköttethet. Dörzsölt férfiként már azért megéri minél több nő közelébe kerülni, mert így könnyebb hasznos értesülések birtokába jutni. Így tudtam meg például, hogy nem egyszer a gyengébbik nem tagjai is a „pasivadászatra fel!” jelszóval vetik bele magukat az esti mulatozásba, és esetenként egyáltalán nem bánják, ha olyan halacska akad fenn a horgukon, amely másnap reggel már tovább is úszik. De hogy micsoda kiismerhetetlen teremtmény a férfi, azt jól példázza, hogy próbálkozás és próbálkozás között is különbséget teszünk.

Ingyenkonyha

A működési mechanizmusunk szemléltetésére álljon itt egyik barátom rövid beszámolója: „Múltkor az egyik party-helyen megismerkedtem egy lánnyal, de ha tudom, hogy ezzel valóságos lavinát zúdítok a fejemre, akkor messzire elkerülöm a csajt! Ugyanis nyomul. De nagyon. Így pedig már nem is érdekel. Nem tudom neked megmondani miért, de teljesen hidegen hagy.” És ezzel a szoknyavadász haver nincs egyedül, mivel a legtöbb hím hozzá rendkívül hasonlóan viselkedik. Ismerjük mind a mondást: ami könnyen jön, az könnyen megy. Hölgyek, ha tehát azt szeretnétek érzékeltetni velünk, hogy a vár abszolút nem bevehetetlen, azt azért ne úgy tegyétek, hogy szinte Ti könyörögtök az ostromért. Vagyis csak szépen, visszafogottan adagoljátok magatokat, nehogy a hatalmas önérzetünk csorbuljon azáltal, hogy úgy érezzük: nem mi cserkésztünk be titeket. Ha ügyesen csináljátok, a babérkoszorút, és vele együtt a férfit is begyűjtitek.

Az eredeti felállás

Megvonva a konklúziót, a legjobb talán az lesz, ha maradunk a kezdeti kiindulási pontnál: a pasi hódít, a nő pedig nem fél elcsábulni. Had legyünk a dominánsak mi, hiszen ennek az ellenkezőjét tudvalevőleg nehezen viseljük. A döntés úgyis mindenképp a bájos-bársonyos női kezekben van, nekünk pedig adassék meg az, hogy egy-egy udvarlás alkalmával (mert van még ilyen!) büszkén feszítsünk: „igen, ezt most jól csinálom!”. A lovag ugyanis igazán csak a nyeregben érzi jól magát. Az okos és ügyes királykisasszony pedig hol megrajzolja neki a térképet, hol pedig kicsit tévutakra tereli: az egyik kezével ad, a másikkal elvesz. És ha a hős nem adja fel a harcot, akkor a toronyszobában egymás karjaiban és a szerelemben olvadhatnak el. Ebben az esetben teljesen mindegy, hogy ki kezdeményez, a lényeg, hogy jó legyen a vége. Mint a mesékben. Amiből így valóság is lehet.

Korunk hanyatló erkölcseinek taglalásakor sokan a hűségre csak úgy gondolnak, mint valami letűnt évszázad felesleges intézményére. Íme, hát a romlás maga! A kísértés nagy, az ellenálló képesség meg egyre kisebb (a saját fajtánkra nézve mindez többszörösen megállja a helyét). Így aztán szeretők leszünk. Ti Hölgyek, meg mi urak is – bár egy csalfa hím a legritkább esetben érdemli ki az úr megszólítást. Kedves női olvasók, ne szépítsük: előttetek sem ismeretlen a házasságon vagy kapcsolaton kívüli örömszerzés eme formája. A kaland, az izgalom, vagy felgyorsult világunk még inkább rohanó hétköznapjai sodornak minket más ölelésébe? Mi a férfiasságunkat bizonygatjuk, Ti nők pedig magatok felé nyugtázzátok, hogy kelletek még valakinek? Vagy az egész nem több a szex heves ösztönének megélésénél, a pillanatnyi, heves vágyak lecsillapításánál? Oknyomozó riportot ne várjatok tőlem, de arra talán tudok némi fényt deríteni, hogy miként éli meg egy pasi, ha a kívánt szépség csak a szerető szerepkörét osztja le neki. Nem áll szándékomban ezúttal sem kizárólag fekete és fehér színeket használni a lentebbi betűk megfestésekor, mivel szerető és szerető között is van különbség. És nem csak a méretében, szóval ezúttal más „nyomós” okot kutatunk…

Nehéz mesterség

A szeretői státuszt ne tévesszük össze a szimpla megcsalással. Kétlem, hogy értelmező kéziszótárt kellene mellékelnem e két fogalom mellé – bár a női agyat ismerve… -, így elöljáróban csak annyit: a félrelépés egyetlen téves mozdulat a rossz irányba, méghozzá egyetlen alkalommal; viszont az ismétlődő tilosban járás már a sorozatos garázdaságok bűntetteit szaporítja. Úgyis mondhatnánk: sok kis félrelépés láncolata. Szeretőnek lenni amúgy külön életforma. Mindig ugrásra készen várni, hogy a másiknak mikor adódik néhány szabad órája, gondosan ügyelni a részletekre, hihető meséken agyalni vagy éppen megfelelő alibiről gondoskodni: bizony fárasztó lehet hosszútávon. De ahogy általában a férfiak, szeretjük a könnyebb végén megfogni a dolgokat, így lehet, hogy nincs is, aki elől bujkálnunk kellene.

A kényelem uralma

Mert egy férfinak nem feltétlenül csak akkor lehet szeretője, ha egyébként foglalt. Számunkra mi sem egyszerűbb, mint olyan áldozati bárányt keresni magunknak, aki nem óhajt többet néhány boldog óránál, neki sincs komolyan senkije, ezért hagyja, hogy éljük a világunkat. Valószínűleg kiszemeltünk csak azért megy bele a játékba, mert bízik benne, hogy idővel majd szorosabbra fonhatja a kötelékeket, de Hölgyek, nem hiszem, hogy titkot árulnék el azzal: aki egyszer szélhámos volt, az mindig gazfickó marad. Mennyire kényelmes ez nekünk! Amikor épp ráérünk, „tornázunk” egy keveset az ágyban, ha kedvünk tartja, még akár közös programokat is csinálhatunk, de mindig húzunk egy vonalat: eddig, és ne tovább! Nem tartozunk elszámolással senkinek, és ha jól kavarjuk a lapokat, még több szeretőt is tarthatunk egyszerre. Arra azért nem árt vigyáznunk, hogy a neveket ne cseréljük össze a nagy lihegés közepette.

Birkák és a pásztorórák

A tökéletes férfiúi idillről olvashattatok az előbb, persze igazi férfi módjára a szerepcsere már közel sem nyeri el ennyire a tetszésünket. Az egyenjogúsággal ugyanis együtt jár az is, hogy egy nőnek ma már nem csupán saját lakása vagy osztályvezetői címe lehet, de saját bejáratú szeretője is. Mondjuk a férje mellett. És azt már közel sem viseljük olyan jól, ha nem tudunk többek lenni a nő életében a lepedőakrobatika kiemelkedő képességű alakjánál. Ugyanaz a birtoklási vágy hajt minket, mint az élet annyi más területén: vagy az enyém, vagy senki másé. Egyre többet és többet akarunk, ha ma két órán keresztül ölel engem, holnap már öt legyen, két héten belül pedig hagyja el élete párját. Ez a legritkább esetben fordul elő, ahogy a férfiak sem tülekednek azért, hogy a szeretőjüket a partnerükké léptessék elő. Látjátok, Hölgyek, visszakapjuk mi ezt!

Lehunyt szemmel szédelegve

Amikor a combjaink találkozásánál található „ékességünk” átveszi a hatalmat a józan eszünk felett (ez gyakran előfordul), akkor nem ismerünk se embert, se családot, csak követjük a riadót fújó kürt hangját. Hiszen meg kell ragadni a kapuzárási pánik és a totális pocak előtti utolsó alkalmat, hogy igazi bikának érezzük magunkat! Nem is kínálkozhat más, mint az ismert házi „falatok” után néha valami különlegesség elfogyasztása vendégségben. Egyedeink jókora számú képviselője úgy véli, férfiúi előjoga, hogy a kifelé mutatott családi harmónia mellett szeretőt tartson. Mert az csak szex, ami jár neki. Ti nők, tisztelet a kivételnek, pedig megteszitek azt a szívességet, hogy elfordítjátok a fejeteket, és tűrtök összeszorított fogakkal. A mentalitásotoknak sok oka lehet, kezdve az anyagi bizonytalanságtól, a „maradjunk együtt a gyerekekért” segélykiáltásig. A pasik egymás között azt mondanák: a jó asszony hallgat és tűr. Pedig a bátraké a szerencse.

Furcsa ragaszkodás

Tudjátok, érdekes egy faj ez a miénk. Kell a potyafalat, de higgyétek el, ennél többről csak a legritkább esetben van szó. Mert más egy társ, és más a szerető. Ne gondoljátok, hogy a szerető kiüthet titeket a nyeregből. Eleve induljatok ki abból, hogy félünk a nagy változásoktól, így ha előveszitek a bőröndöt a „költözöm anyámhoz” szöveggel, azzal simán elérhetitek, hogy pattintsuk a kis numerát. Meg aztán amiatt is furcsán működünk, hogy a könnyen jött hódítást nem tudjuk ám igazán értékelni. Tehát azt, aki az ismert hátterünk ellenére a szeretőnk lesz, azt nem tartjuk sokra. Mint az ismerkedési esteken: ha a lány jön oda hozzánk, mi állunk is odébb. Így működik a szunnyadás felé tendáló potenciálját bizonygatni kívánó férfi. A reményt pedig semmi esetre se adjátok fel, mert nem minden pasi disznó. Igaz, nem is minden arany, ami fénylik.

A női mobil megcsörren a pink kistáskában, ahol franciára manikűrözött körmök kotorásznak a berregő készülék után. A kijelzőn a következő felirat villog: „ismeretlen szám”. A Hölgy gyanakodva felveszi egy „tessék” kíséretében, és az ismerős hangtól földbe gyökereznek nyári szandiba bújtatott lábacskái. „Mi ez a tessék? Régebben máshogy üdvözöltél.” – búgja a vonal túlsó végén egy mézes-mázos hím. „Már kezdem azt hinni, hogy töröltél is a kártyádról.” – folytatja tovább a kangörcsben szenvedő Don Juan, behízelkedőn járva körül a Hölgyet, akár cirkuszi tigris az idomárnőjét. Azt hiszem, ennyiből már teljesen világos a felállás: egy valamikori barát tűnt fel a múlt homályából, és igyekszik úgy tenni, mint aki nem nézi birkának az ex-macáját. Pedig az átlát a szitán, és kapásból leesik neki, hogy mire megy itt ki a játék. Ha lezárás, akkor a csajok sokkal könyörtelenebbek tudnak lenni: holmi kidob, közös fényképek a tűzre, telefonszám töröl; így fordulhat elő az, hogy az egykori kedves ismeretlen számmá csökevényesedik vissza. A szandálok gazdája némi habozás után igyekszik nem megbántva, de mégis rendíthetetlenül visszautasítani a hajdani Rómeót, és lélekszakadva tárcsázza a barátnőket, hogy beszámoljon a legfrissebb fejleményekről. Ők aztán egy kávézóban találkoznak, hogy szigorúan szénsavmentes ásványvizet hörpölgetve közösen rájöjjenek: mi a bánatért most bukkant fel az a szemét fráter? Nekik nem fog sikerülni, de én segíthetek…

Örökkön örökké

Az eszes férfi hallgat a gyengéd női kérlelésre, aminek ezúttal én sem tudok ellenállni, tehát magamra vállalom saját fajtám szennyesének ismételt kiteregetését. Ha már befeketítő vallomás, akkor legalább annyi adassék meg nekünk, hogy sokszínűségünk csillogására újfent ráirányítsam a tüzes női tekinteteket - bár legtöbben szimplán csak kétszínűnek tartotok minket. Pedig az ’eltűnök-felbukkanok-eltűnök’ jelenség mögött is több mozgatórugó feszül. Talán megbotránkoztató, de előfordul, hogy aki egyszer megpendíti lelkünk érzékeny húrjait, az később is képes megrezegtetni őket. Vagyis egy pasi életének is lehet olyan szíve választottja, aki a maga csábos alakjával örökre kibéreli a férfi szívének egy aprócska szegletét. Így tehát a későbbi érdeklődésünket táplálhatja egyfajta szentimentális múltba révedés, mindenféle hátsó szándék nélkül; de a vadászok zöld boxeralsóját is magunkra ölthetjük, hiszen nem kevés izgalom van abban, ha a már egyszer elejtett vadat másodszor is becserkésszük. Feltéve, ha az őzike nem lépdelt be másnak is a célkeresztjébe.

Csak az enyém, és senki másé!

Ha van a fickók számára őrjítő helyzet, akkor ez az. Az igazi övön aluli ütés: a csajom már más babája. Az elviselhetetlenség olyan kínzó erővel tör ránk, hogy izmos vállaink valósággal összeroppannak alatta. Kivetkőzünk önmagunkból, és feledünk mindent: gyakran még azt is, hogy pont mi voltunk azok, akik azt mondták: „Ugye kitalálsz egyedül is, Tündérem?”. Tündérke jól láthatóan kitalált, és az ölelő karokra is rálelt máshol. Az a legendásan óriási férfi büszkeség pedig hevesen tiltakozik a szégyen ellen, és elkeseredett lépésekre sarkallja a korábban magabiztosnak hitt pojácát. Így következhet be, hogy bepötyögjük a szinte elfeledett kedves számát, és míg korábban ajtót mutattunk, ezúttal mi próbálkozunk meg visszakúszni a küszöb alatt. Ami ritkán sikerül. Jól is teszitek, Hölgyek, mert nem érdemeljük meg ezt a kegyet.

A kisebb rossz

Nem kell azonban egy rivális bika ahhoz, hogy nagy igyekezettel visszaoldalogjunk a lepattintott cicus mellé. A szánalmas ’hopp, újra itt vagyok’ trükkhöz elég, ha egy fokkal gyengébb pótlékot választunk a keletkezett űr betöltésére. Kínos, ha a csaj-csere balul sül el, és ebben az esetben nem marad más nekünk, mint beismerni: elhamarkodott döntés volt megválni a korábbi barátnőtől. De mivel a remény – meg a pofátlanság – hal meg utoljára, ezért azzal az illúzióval kábítjuk magunkat, hogy még minden visszacsinálható. Így mikor senki sem lát, újra felvesszük az elvarratlannak hitt szálakat, afféle igazi mocsok módjára; úgy, hogy ha mégsem jönne be a hátraarc, attól még a selejtesebb csajszi ringen belül maradjon. Mégse legyen már teljes a pofára esés…

Te idóta, Te…

Gyakran nem az agyi kapacitásunkról vagyunk híresek – főleg nem szoknyás körökben –, ezért megesik, hogy némely dolog csak jókora késéssel esik le nekünk. Nem kell rosszul megválasztott újabb nőci, vagy a helyünkre lépő macsó… Lehet, hogy mindketten magányosan álldogálunk az élet zivatarában. Egyedüllétben meccsnézéssel megspékelt elkeseredésünkben, miután kibuliztuk magunkat a haverokkal ráeszmélünk, hogy mit vesztettünk. Verhetjük a fejünket a falba: micsoda ökrök voltunk, amikor nem ismertük fel a birtokunkban lévő drágakövet. Ennek következményeként jöhet újra a bevezetőben leírt szituáció, attól a vágytól fűtve, hogy tartozzunk valahova. Ezzel legalább a rendszeres szex is biztosítva lesz, jobbat meg ráérünk keresni később is. Mindez viszont csak akkor működik, ha volt szépségünk nem küld el minket a felbukkanásunk után a bánatos francba.

A csalódottság hangja

Utolsóként már nem is mi, hanem maga az elkeseredettség bődül bele a telefonba. Ennél aztán tényleg nincs lejjebb: akár hónapok, vagy évek is eltelhetnek, mire újra benyitunk a szeretett lány életébe. Hölgyek, úgy képzeljétek el, hogy ilyenkor általában reményvesztett arckifejezéssel nyálazzuk át a mobilunkban kushadó számokat, csakis azért, hogy vajon ki lehet az, akinél még eséllyel nyomulhatunk. Ez van, amikor elfogynak a kilátások. Ne aggódjatok, mi is tudjuk, hogy ez mennyire szánnivaló magatartás. Ekkor eljutunk arra a pontra, hogy már csak a szerencsében és a női naivitásban bízhatunk. És milyen édes a felismerés, hogy utóbbi gyakrabban lesz a szövetségesünk, mint Fortuna Istenasszony.

Megkaparintottam egy dokumentumot. Halált megvető bátorsággal, álruhában, szőke parókával és vakolókanálnyi sminkkel belógtam a ’Szemetek a férfiak’ nőegylet múlt heti rendes közgyűlésére, ahol az aznapi témát azok a pasik szolgáltatták, akik valamilyen oknál fogva ejtették a párjukat. Nos, az egyik ásványvíz kortyolgatástól és kalóriaszegény sütikék majszolgatásától zajos szünetben én elloptam azt a jegyzőkönyvet, amely a felszólalások vezérmotívumait tartalmazza. Az ellovasításra fény derült, így menekülnöm kellett; ami jó alkalom volt arra, hogy rájöjjek: magassarkúban egyáltalán nem könnyű futni. Épségben hazatérve, visszalényegülve férfivá már kellően nyugodtak voltak a körülmények ahhoz, hogy átfussam az elemelt papírlap sorait. Egészen megdöbbentő a hazugságnak és a briliáns szélhámosságnak az az elegye, amiről a lejegyzett idézetek árulkodnak. A sokadik bekezdés környékén azonban már némi viszolygást éreztem, és felmerült bennem a kérdés: valóban ennyire megátalkodott disznók lennénk? Hát, úgy tűnik, hogy igen. Nem szokásom visszafogni magam, ha a saját fajtám ítéletét kell elzengjem, ezúttal pedig bőven nyílik alkalom erre. Még úgy is, hogy az érmének azért itt is két oldala van. Jöjjenek tehát a férfiak által leggyakrabban elsütött szakítós mondatok!

De mondd, miért?!

Először is, nem árt leszögezni, hogy alapvetően máshogy épülünk fel, mint a nők. Tisztelet a kivételnek, de példányaink elenyésző számú egyede ragaszkodik foggal-körömmel egy rosszul működő kapcsolathoz; ha nem megy, ne erőltessük tovább, inkább kergessük a szabadság fényes szárnyú madarát. Ezzel szemben a Hölgyek – már bocsánat, de afféle csinos majmocskákként – addig kapaszkodnak az egyik liánba, míg el nem érik a másikat (nem tehetek róla, nagyon találónak érzem ezt a hasonlatot). Vagyis addig húzzák egy döglődő viszonyban, amíg egy jobbat nem találnak. Nyilván, ez a férfiaknál is előfordulhat, de talán mi könnyebben adjuk ki a csajok útját, mint fordítva. A szakítás még nekünk sem szép és kellemes dolog, ezért mindenféle trükkös indokkal igyekszünk takargatni a társas élethez való alkalmatlanságunkat. Ha már nincs bennünk annyi, hogy megpróbáljuk helyrehozni azt, ami elromlott, legalább a kilépőnk legyen stílusos. Ehhez hívjuk segítségül azokat a hangzatos szólamokat, amelyektől a világ lányai és asszonyai egy szempillantás alatt rosszul lesznek.

Csak gyengéden

A szívvel – és nem csak pénisszel – megáldott egyedeink a szakítás óráiban is igyekeznek törődni a barátnő törékeny lelkével. Nem akarjuk mi azt összetörni, bár akárhogy csűrjük-csavarjuk, a végeredmény úgyis könnypatak alakjában jelentkezik. Nyökögésünk még akár szánalmas is lehet, hiszen egy belevaló bika legalább az ’ég veled’ kimondásakor mutathatna némi határozottságot. A hímestojás érzékenységű fickók általános mondatai közé tartozik a ’Tudod, Te túl jó vagy nekem!’, a ’Nem a Te hibád, de nem illünk össze’, vagy a minden biztosíték kiverője, a ’Te jobbat érdemelsz!’. Ugye, mennyivel kíméletesebb ezekkel a szavakkal összezúzni a szíveket?

Olyan bizonytalan vagyok – vagy mégsem?

Hölgyek, ne szépítsük. Ha a pasitok olyan dumával áll elétek – patkányabbja ezt sms-ben nyomja –, hogy: ’Először magammal kellene tisztába jönnöm’, esetleg ’Egy picit lassítanunk kellene’ vagy ’Beiktathatnánk egy kis szünetet’, akkor ott nagy százalékban megette a fene az egészet. De ennél is valószínűbb, hogy jelenleg közted és egy másik csaj között őrlődik, esetleg már át is sasszézott az ő térfelére, csak annyi gerinc sincs benne, hogy ezt a szemedbe mondja. Sokszor az ilyen döntésképtelen tétovázók még jól is járnak, hiszen két vasat tartanak a tűzbe; egészen addig, míg a székek között a pad alá nem esnek…

Van képed ezt mondani?

Akadnak aztán olyan tuti leköszönő beszédeink is, amelyek rögtön az elhangzásuk után heveny irritációt képesek előidézni a gyengébbik nemnél. Közülük a „legszebb” az ’Annyian mások is szakítanak, ettől még nem áll meg az élet’, a ’Túl sok vagy nekem’ kezdetű strófa, esetleg a ’Nekem most nem fér bele egy komoly kapcsolat’. Lássátok be, azért azzal mégsem állhatunk elő, hogy nem vagytok jók az ágyban, vagy, hogy megfojtotok minket a ragaszkodásotokkal. A férfi jelszó: csak szelíden. Szándékosan hagytam a végére azt, amelyikkel az első dühroham elülte után a hímek majd’ mindegyike bepróbálkozik; ez pedig nem mást, mint az ’Azért néha még szexelhetünk, nem?’ kérdés. Itt azért egyetlen mondat erejéig időzzünk el: kedves Hölgyek, ha ez annyira bánt Titeket, akkor miért mentek mégis annyian bele? Ja, tudom, a majom és a liánok esete…

Onnan sem hangzik jól…

Azért igazságtalan lenne szegény, megtiport férfitársaimmal szemben, ha csak nekik tulajdonítanám a külön utakra lépés leggázosabb verbális ’Viszlát!’-jait. Sokszor a mi kis édeseink is meglepnek bennünket olyan bejelentésekkel, hogy a maradék hajunk és a mellkas szőrzetünk is égnek áll tőle. Női és férfi szájból egyaránt gyomortájéki ütéssel ér fel az ’Összejöttem a volt barátommal/barátnőmmel’, a ’Nem hevertem ki még a legutóbbi kapcsolatom’, de a ’Legyünk inkább barátok!’ is világbajnok. Szóval szervezhetnek ellenünk pasigyűlölő klubot, attól még a nők sem feltétlenül jobbak nálunk. Vagyis sok dologban hasonlítunk. Pont, mint két majom.